Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Splinter Cell: Conviction olvasói teszt

2012.05.03

 “Sam Fisher, akit ismertetek, halott!” Ezzel a felütéssel kezdődik a Splinter Cell sorozat újjáélesztésére tett kísérlet, a Splinter Cell: Conviction. A Ubisoft Montreal munkatársai nem viccelnek, már az első másodpercekben tudtunkra adják, hogy a szemünk előtt pergő képkockák valami újat, a megszokott dolgoktól gyökeresen eltérő élményt vezetnek fel. Samet “nem Amerika ölte meg”, hanem a konkurencia; a csatatér pedig nem egy irodaépület, vagy elhagyatott katonai bázis, hanem a játékpiac mezsgyéje volt. Hősünk számára kötelező volt az újjászületés, hogy a jelen harcában is hősiesen helyt tudjon állni - a végigjátszás után pedig bátran állítjuk: Sam Fisher sohasem volt még ennyire tudatos és meggyőző!

 

splinter.jpg

A Conviction első lépésben kukába vágja az archaikus körülményeskedést és újraértelmezi a lopakodás fogalmát. Bár a bőregér arkhami kalandjai után már kicsit másképpen tekintünk a bujkálós akciójátékokra, a Conviction visszaereszkedik a földre, és egy zseniálisan kitalált harcrendszerrel dobbant. Sam fürge, agilis és agresszív, mint az éjszaka ragadozója. Csendben, mégis tempósan oson árnyékról árnyékra, ösztöne pedig érzi (mi a színek hiányában láthatjuk), hogy mikor van rejtett, nyerő pozícióban, és mikor kell riadó után visszavonulót fújnia. A harc első lépése a felderítés, a terep felmérése és a kiszemelt áldozatok számbavétele. Míg más játékhős akár percekig is agyal ezeken a lépéseken, Sam pár másodperc alatt beméri a lehetőségeket, kihasználja az orra előtt lévő díszletek adottságait, és a pillanat törtrésze alatt teszi el láb alól a kritikus ponton strázsáló ellenfeleket. Jó esetben folytatódhat tovább a vadászat, rosszabb esetben kiszúrják az összecsukló társat az ellenfelek, felkattannak a lámpafények, Samnek pedig ismét csak másodpercei vannak, hogy elbújjon, láthatatlanná váljon, hogy elnyeljék az árnyékok.
 

splinter-cell-conviction.jpg

Ha pár szót ki kellene emelnünk a Conviction általános jellemzésére, akkor valószínűleg az erő és a dinamizmus lenne az első a kifejezések között. Az erőt Sam bosszús lelkiállapotából és a harcok hevességéből már levezettük, de nem csak a küzdelmekre, hanem a játék egészére jellemző a féktelen dinamika, a kezdő képsoroktól a záró jelenetig. Végre hangsúlyt kapott a mélyebb jellemrajz a történetben, így a szokásos hősi pátosszal és áruló gyarlóságokkal átitatott Tom Clancy’s sztorit a figurák (és a mesteri szinkronszínészek) izgalmas játéka teszi emlékezetessé. Sajnos egy fájdalmas pofon is jár azoknak, akik a történetet idáig nem követték nyomon, ugyanis a játék annyi névvel, adattal és utalással dobálózik, hogy még némi Splinter Cell előélettel sem sikerült maradéktalanul felfognom mindent. A végjátékig persze több mindenre fény derül, és nagyjából helyre kerülnek a kirakós darabjai - azért egy új közönségért nyújtózkodó produkciónak illene a részletek érthetőségére és átláthatóságára törekedni.
 

splintercell.png

A sztorivonal ábrázolását szintén újszerű módon tálalják Ubiék. Az átvezetőkből szempillantás alatt vált a kép játszható módra, pályaváltások között pedig nem az unalmas töltőképernyőre kell várnunk, hanem a köztes eseményeket láthatjuk stílusosan rendezett render jelenetekben. A pályákon sincs megállás, unalmas naplógyűjtögetés vagy adatvadászat. Sam mindenről a rádióján keresztül tájékozódik, a feladatait, a régmúlt emlékeit pedig a falakra vetített feliratokból és animációkból ismerhetjük meg. Ezen túl a rendes dialógusok és kegyetlen vallatások is fontossá válnak a narráció szempontjából. Az elmerülésnek semmi sem szab határt - ha a kontrollert a kezünkbe vesszük, pillanatokon belül beszippant minket a virtuális akciómozi.
 
Snek                                                                                                                            78 %